Második fejezet

Egyszer épp egy vadászaton voltunk, mikor elénk ugrott egy vámpír. Persze mi farkasokként szoktunk vadászni, mert-mégha vámpírok is vagyunk- utáljuk a sebességet. De most másként voltunk... Én tigrisként, Mia oroszlánként. A vámpírnak aranybarna szemei voltak, és rövid, vörös haja. Én "RÁNÉZTEM". Egyből kiadta...

• Neve: Edward Cullen
• Születési dátuma(Kora): 1901.07.09. (107)
• Neme: fiú
• élettörténete: Spanyolnáthás volt, és haldoklott. Carlisle Cullen változtatta át. Azelőtt Masen volt a neve. Edward Masen. 17 évesen változott át. A családjában egyedül neki nincs párja.
• főbb tulajdonságai: okos, imád zenélni, főleg zongorázni, és hatalmas önuralma van... Vegetáriánusnak tartja magát, mert csak állati vért isznak.
• rokonai: fogadott rokonai: Carlisle és Esme Cullen-Szülei, Emmett Cullen, Alice Cullen-testvérei, Rosalie Hale és Jasper Hale-testvérei.

Gondolatban üzentem Miának, mert nekünk van olyan-telepatikus képességünk egymás között, mert ikrek vagyunk.~Mia lapulj...! A neve Edward Cullen... 107 éves...~ Majd kuncogva hozzátettem.~zenész~ Hát elég furcsán nézett rám. De a szeme, inkább kiváncsi volt, mostmár, minthogy éhes. De még mindig fekete volt a szeme. A következő pillanatban leszakadt az állam (Nem szó szerint...!) A következő sort adta ki a "radarom":
Képessége: Gondolatolvasás
Ezt is továbbítottam Miának, és dühösen Cullen felé fordultam. Két méterre ált tőlünk. Lassan sétálni kezdtem, majd visszaváltoztam, és intettem egyet Miának, mire ő is visszaváltozott. Nem csak farkasként hasonlítunk az tény. És az milyen durva, hogy boszorkányként áttudok változni egy állattá! Mia is, csak ezt nehéz megtanulni. Én így lettem tigris, Mia meg oroszlán... Lassan, dühösen sétáltam Edward felé.
- Ezt NE csináld többet!-Sziszegtem az arcába. Szerencsére volt boszorkányságban ismeretem. Okklumentáltam, és Mia felé fordultam. Ő megértette, és okklumentált. A "véndégünknek" elkerekedett a szeme.
- Miért nem hallak titeket?-Kérdezte meglepetten. Mia azt mondta.
- Tudod, a mitológiából nem csak a vámpírok, és a vérfarkasok az igaziak.-Én gondolatban fejeztem be amit át is küldtem Miának.~Mia, hát igen... hanem a boszorkányok, sellők, alakváltók, démonok is.~Üzentem neki. Kicsit furcsán hangzott? Mert előtte, mindig ki kell mondani a nevét. Most felém fordult.
- Láttam az adatokat a szemed előtt... Mond... Ti... tulajdonképpen mik is vagytok?- Ezt nem kellett volna... Mia egy levegővel eldarálta:
- Anyánk vámpír, apánk vérfarkas, na...- Ennyit mondott, de én már figyelmeztettem, hogy többet ne mondjon. Ő bólintott nekem, és Edwardra nézett. Edward most rám nézett.
- Mit mondál neki?-Kérdezte felvont szemöldökkel. Én így szóltam.
- Hogy ne mondjon neked többet...!-Felhördült.
- Mit ne mondjon?-Kérdezte a szemembe nézve.
- Ne is próbálkozz... Nem fog sikerülni...-Mondtam elmosolyodva.
- Rosszabb, mint Alice...-Morogta halkan, mire én egy pillantra lenegedtem a falaim, és azt gondoltam ~Meg kell ismernünk ezt az Alice-t~Azután azonban újra okklumentáltam. Neki felcsillant a szeme.
- Gyertek el hozzánk!-Majd meglepetten hátrébb hőkölt. Ezekszerint most vette észre, hogy lila a szemem... Ezt örököltünk a sellőktől. A lila szemeket. Bólintottam, majd Miára néztem. Ő meg vissza rám. ~Mea elmennyünk?~Bólintottam. Észrevettem,hogy Edward szaggatottan vette a levegőt.
- Bocsi... -Mondtam neki, majd megváltoztattam az illatomat sellővé. Vagyis tengerillat, és enyhe rózsa járt körül. Mia elgondolkodott, majd rámvigyorgott, mire én rákiáltottam.
- Ne merészeld!-De ő már át is alakult. Egy hófehér leopárdkölyök lett. Mióta látta az Arany iránytűt, azóta mindig ezzé változik. Felugrott a karjaimba, majd befészkelte magát. Szinte Pantalaimon hangján szólalt meg.
- Nem szereted, ha daemon (dájmon) vagyok?-Kérdezte ártatlanul.
- De nagyon szeretem cipelni a nehéz seggedet.
- Uph bocsi.-Mondta, majd sokkal könnyebb lett, mintha nem is a karjaimba lett volna. Ez is az alakváltáshoz tartozik, képzeld el, hogy kívülről egy elefánt vagy, belűről pedig egy hangya. Vagyis elefántként annyi súlyod van, mint egy hangyának. Na ő most ezt csinálta, csak leopárdként.
- Köszi...-Mondtam fellélegezve. Edward felvont szemöldökkel megkérdezte.
- Dáááááájmúnn?-Mire én nevetve:
- Az daemon te... És azt jelenti, hogy: Az ember saját lelke mellette él, állat fomájában.
- Nem láttad még az Arany iránytűt?-Kérdezte elkerekedett szemekkel Mia.
- Nem is kell!-Mondtam gyorsan, mire Mia morcosan felém fordult.
- De igenis megkell néznie!
- Ha akarja megnézi!
- Ha nem akkor is!-Szólt közbe Edward, majd Miára mutatott. Ő győzedelmesen felnyivákolt. Én Edward felé fordultam.
- Mond csak... A családodnak van képessége?-Kérdeztem kiváncsian.
- Igen, Alice jövöbelátó, Jasper, pedig elemzi, érzi, alakítja az érzelmeket.-Mondta, mire én komolyan Mia felé fordultam.
- Akkor Mááról elkell rejtenünk az érzelmeinket.-Mondtam, mire Mia fájdalmasan felnyivákolt. Ő sokkal közelebb állt Máához, szinte mindig vele volt. Én pedig... alig ismertem... A szememből egy könnycsepp indult. Mia apró,puha mancsaival letörölte azt, és szomorúan összemosolyogtunk. Edward értetlenül állt ott, majd kiváncsian megkérdezte.
-Miért? Mi történt ma?-Én erőtlenül felnevettem.
- Semmi!-Mondtam.~Úgysem értené...~Majd, Edwardhoz fordultam.- Menj vadászni, addig itt megvárunk. -Mondtam, majd -mikor elment-intettem egyet, mire a semmiből itt termett a táskám. Kivettem belőle a plédet, és eldőltem rajta. Már csak annyit éreztem, hogy Mia elnyúlik a hasamon, és kicsitsúlyosabbá teszi magát, hogy érezzem: Itt van velem. Én megsimogatom, majd elönti a szememet a feketeség. Utáltam ezt. A semmiből ott termett Maa. Hirtelen minden kivilágosodott. Karácsony volt... Maa, Mia, és Én alig lehettünk több, mint négy évesek. Minekünk sohasem volt könnyű életünk. Nem volt gyerekkorunk, barátaink, állatkánk, sem játékunk... örökké komolyak is voltunk. Már 11 évem volt rá, hogy megbánjam: Szinte nem is foglalkoztam vele. Amikor meghalt, Mia összeroskadt, és én próbáltam megvigasztalni. De belül én is úgy éreztem: Ha Miát is elvesztem azt már én sem élném túl. Pedig azelőtt, alig foglalkoztunk a másikkal. Vagyis csak én nem. Maa, és Mia nagyon szerették egymást. Az emlékben Maa magához ölelt mindkettőnket. Nem tudom elfelejteni, hogy milyen buta voltam... Azt hittem, hogy csak Miát szereti, és ezért nem foglalkoztam vele. De sokszor álmodtam azt, hogy eljön értem, és Ő és Én elmegyünk valahová kettesben... Nem tagadom, féltékeny voltam Miára. De azután a fájdalom miatt megszűnt, és átvette a gondoskodás. Nem sokkal ezután költöztünk el. Emlékszem még Anya remegő testére, kiáltó szájára, és arra is, amikor összeroskadt. Mia a mellkasomba temette az arcát, hogy ne lássa, én átöleltem. Sírva mentünk. Első két hónapban családok fogadtak be. Azután vettük észre, hogy képességünk van. Én a képességemmel megkerestem azokat az embereket, akik jó szívűek, és esténként bekéreckedtünk. Azután felfedeztük, hogy vannak állati alakjaink, így sokáig a szabad ég alatt, egymáson aludtunk. De amikor elmúltam nyolc éves, felfedeztem azt, hogy tudom változtatni az alakomat, így én mentem dolgozni, amíg ő az erdőben sétafikálva gyűjtötte a bogyókat, gombákat, néha állatokat. Így találkoztam össze Noley-val, aki elmesélt mindent magáról, és családjáról, ezután csak velük éltünk, velük költöztünk el, akárhová mentek. A képsorok csak egyre jöttek. Végül egynél álltak meg. Erre nem is emlékszem! vagy mégis... Beteg voltam és tél volt. Tüdőgyulladásom volt. Pedig én csak le akartam menni Dorothyhoz a tengerbe a sellők közé. Azzal nem számoltam, hogy átváltozni, még nem tudok, és kaptam egy jó kis tüdőgyulladást. Majdnem meghaltam. De mégis. Nem tudtam, vajon, hogyan éltem túl, de most már tudom... Maa imádkozott Riathamushoz. Istenhez. A MI istenünkhöz. A vallások azok nem igaziak. De Riathamus... Ő segít, ha tud... És nem akkor, ha akar! Ő VALÓBAN LÉTEZIK!!!!! De ebbe ne menjünk bele...